őrület

Előre is bocsánat a gyenge idegzetűektől, de a ma reggelem megalapozta az idegbeteg elmeállapotomat, így az alkotás is eme formámban ért el.
„- Szia, Apu!- kiáltottam, amint beléptem a házba.
Válasz nem érkezett, de már megszoktam. A vacsora az asztal szélén állva gőzölgött. Már megint máj. Utálom. Fintorogva arrébb löktem, amint elhaladtam mellette, majd levágódtam a keskeny bárszékek egyikére. A pulton két pezsgőspohár, mellette eper, egy szemet valaki leejthetett a földre, majd véletlenül ráléphetett, így a fehér szőnyegen rózsaszín foltot hagyva. Nem zavartattam magam, majd Apu feltakarítja, ha zavarja. A táskámat ledobtam, nem érdekelt a házi feladat. Csak enni jöttem haza, a haverok úgyis várnak már rám a régi gyártelepen, ahova bandázni járunk. Megittam a már-már rituális forró csokimat – ami persze instant porból készült, mint otthon minden. Aztán felmentem a szobámba, átöltöztem, a prűd egyenruhát kockás ingre, és farmerre cseréltem. Az órára pillantva megállapítottam, hogy még van egy fél órám, amíg besötétedik, és elindulhatok. Addig zenét hallgatva próbáltam elterelni a gondolataimat a sulis megaláztatásokról. A szekrényen álló poros családi kép árnyéka már beleolvadt a fal komor szürkeségébe. Felálltam, lementem a nappaliba, és üzenetet hagytam Apunak. A szokásosat. Úgyse szoktunk beszélni, nincs miről. A házból kilépve sikítás ütötte meg a fülemet. Nem lepődtem meg, Apu mindig hazahozza a munkáját. Ilyen egy szervkereskedő lányának lenni.”
Remélem, nem vetíti át rám ezt senki, nem szoktam ilyenekről fantáziálni, csak simán unatkoztam, és mivel nem volt internet, a Habsburgok családfája pedig már nagyon untatott, úgy gondoltam, írok valamit.