" Az erdei út egyenetlen volt, talpam alatt lassan fogytak a méterek, de a szél mindeközben a régi időkről mesélt, fülemben csengett gyengéd suttogása. A levegőben terhes tavaszillat lengett, a bodza, s az akác versengtek a fejillat szerepéért. Baloldalt a fák között aprócska lyuk támadt, hol a hegyek képe nézett vissza rám. Szám szélére újra mosoly ült, hiszen otthon voltam. Kezemben egy hegedűvel, melyen egy hangot sem tudnék kotta szerint játszani, de fejemben a tudattal, hogy ahol most vagyok, ott ez senkit sem zavar. A fák szegélyezte utacska belefutott egy völgybe, melyben mint medencéjében terpeszkedő úri hölgy, nyújtózkodott el kényelmesen a faluszéli mező. Kosztümjének színét gólyahírek adták, a hajtások mentén tulipánokkal díszítve. Utam végül ahhoz a kedves házhoz ért, hol egykoron fel próbáltam nőni én. Nagymamám él még most is a házban, bár már egyedül, de összetartóak vagyunk, kis és nagy gyerek konyhájában gyakran vegyül. Ő az, kire bármikor számíthatok, akár lelki, akár testi bajok. Ő mindig meghallgat, ha tud, még segít is. Nem kérek tőle mást, csak hogy "Mindig legyél itt!". "
"Papírszéli lábjegyzet, margóra írt remete,
Festékükből kifogyó alkotóink kedvence.
Vadászó idióták titkon vallott erénye,
Alkonyatkor kifogyó könnycsepptartályunk tele.
Körmeimet lerágom, madártollat reptetek,
Zavaros soraim közt bágyadt rendszert sem lelek.''
~ Ki keres az biz' talál, rózsaszirmú almafák.
Ezt a bejegyzést tudatosan bolond emberként küldöm. Őszintén szólva, most hogy így sikerült lezárnom, megkönnyebbültnek és szabadnak érzem magam. Bár mintha elengedtem volna egy láncot, mely az élethez kötözött volna. Most csak úgy lebegek a semmiben, de legalább teljesen önmagam vagyok. Hirájem!
