unbelievable

hihetetlen. egyik nap sírok, és nem is akarok létezni. másik nap mosolygok, minden összejön, és szinte énekelve járkálok.
Furcsa vagyok. De ez jó. Legalább érdekes saját magammal együtt élni. Sose tudhatom, melyik napom milyen lesz, és mire hogyan reagálok. Weird me :D

never enough

Azt hiszem, annyira szeretem, hogy az már beteges :) Nekem ő sosem elég!
Úgy érzem..
...nem csókolhatom elégszer puha ajkait,
...nem túrhatok bele elégszer kócos hajába,
...nem nézhetek elégszer mélybarna szemeibe,
...nem pihenhetek meg elégszer félve őrző karjai közt,
...nem alhatok el elégszer teste melegségétől biztonságban,
...nem mondatom el neki elégszer, mennyit is jelent ő nekem.
Mert én mellette vagyok teljes, mellette formálódom egésszé,
s ez az egész boldog, s mivel csak mellette létezhet így,
ha ő nem lesz, én sem leszek.
Ha nem leszek egész, félként nem tudok létezni.
Ő kell nekem.
Ő a Levegőm.
És Ő Minden!

iskola!

Nem akarom. Dolgoztam, élveztem. Elég volt, Ő belőle még mindig kevés.
Most épp kerti tündérkét játszom. Cefrét szedek, csirkét telepítek, mogyorót gyűjtök, gyomlálok.

tizenhét.

megvan.
kissé zűrös itt minden.
beteg vagyok, fertőző, és meló helyett itthon tespedek.
élet, miért?!

hol a világ terhe?

annyira hihetetlen. remélem nem mentális problémákat, jelent de mostanában állandóan sírnék.
és nem azért, mert bánt valami.
nem azért, mert fáj.
és nem is azért, mert elrontottam valamit. azt már helyrehoztam.
egyszerűen csak boldog vagyok. de annyira, hogy a gondolattól is sírnom kell! :')
szeretet emberek. legyen több bennetek, mert én tele vagyok :D
azt hiszem, nincs legyőzhetetlen. minden álmom valóra válik. ahogyan eddig.

hasznos gyilkosságok

Kezdjük a mostani mániámmá vált zeneszámmal. Hollywood Undead. Nem ismered? Szégyenld el magad! Fantasztikus, imádom, bár nem jobban mint a csodát, aki mutatta, mert őt napról napra jobban és jobban. Enyém :) Másik mániám most a Dexter című sorozat. Komolyan, ha kicsit is szeretitek a krimit, nézzétek, mert érdemes. Kissé szemléletváltós, véres, nagyon véres, gondolkodtatós és elképesztős idegességtől sikítozós. Szóval jó :D Nyár van, punnyadás. Ha velem van, persze nem, mert olyankor teljes vagyok, olyankor csak arra koncentrálok, mennyire szeretek, és örülök, hogy ott van. Amikor nincs velem, akkor felzabálom a hűtőt unalmamban, és a nyelvvizsgára készülök. Időkitöltésnek és combvastagításnak remek elfoglaltság.

keep calm, and love me!

Mondhatnám, hogy az életem olyan, akár egy nyugodt medrű patak. Csörgedezve indulok útra minden egyes nap, s végzem teljes nyugalommal a lágyan kacskaringózó feladataim fonalát. Hát nem. Igaz, nem is egy szerelmi dráma az életem, mostanra megérett ez az egész, és született egy klasszikus. Egy Álom luxuskivitelben. Egy csodás kis faház fenn a hegyek között, virágos kerttel, francia buldoggal, na és perce egy Lamborghinivel és egy Porsche-vel a garázsban. De ez csaj majdnem tökéletes. Akkor lesz az, amikor mi is ott leszünk. Nem is aggódok, tudom, hogy ott leszünk. Mi. :)
Mondjuk mostanság az élet már területei jobban lefárasztanak. Stresszes érettségizni valami olyanból, aminek a gyakorlati részét jó, hogy tudod, de az elméletének minimális köze sincs hozzá. Tanuld újra. Királyság van. Félek, mint hörcsög a seprűnyéltől, mint tulipán a kánikulától, mint porceláncsésze a betonpadlótól.
"S mert a fényt látom, még nem jelenti, hogy nincsen árnyék. Kell hogy legyen. Az árnyékod jelenti a múltad, a jelened, a jövőd, a bátorítást, a szenvedést, a kísérőt. Melletted lesz mindig, csak akkor nem, ha belépsz a többi árnyék közé. Ott magadra maradsz. Elveszel. Megszűnsz. " Szeresd az árnyékod! Egyél Napot! :D

hol a medvebarlangos ceruzafaragványban van már a nyár?

próbálok barátságos és cifra káromkodásokat alkalmazni a szokványos sablon helyett. megy? :D mindenesetre a blogspotnak a működés nem megy...nekem megy. a boldogan működés igencsak. van egy kis boldogságfoltom, névvel, anyakönnyvvel, melyben hozzám lett rendelve, szóval megtartanám. nem szól közbe semmi. mert én nem engedem, és punktum. túl sokáig hiányoltam, végre megszereztem. enyém. olyan, mintha ő lenne az, aki kötelet kötöz a lábamra, minden hülye hegyről leugrásom előtt. az elkeseredéseim, a gondjaim, mind mind egy ugrás. és ő mindig ott van, hogy megkötözzön, aztán felhúzzon, amikor sírva himbálódzok méterekkel az önsajnálat mocsaras talaja fölött. visszahúz a felhők közé, megölel, akár sírva, mert együtt érez velem, szeret, félt, és vigyáz rám. mert ő ilyen. nem érdemlem meg. de meg fogok tenni mindent, hogy megérdemeljem. szeretem.

what happens in my brain in the evenings?

"Április 26.-a van, ne kérdezd honnan tudom. Nővérem szobájában állok, egyik ismerősöm áll velem szemben. Hirtelen leesik, hogy 23.-án szülinapja volt, hát megölelem, és felköszöntöm, és a bocsánatát kérem, amiért nem kapott semmit, de megígérem, hogy kárpótolom. Elég erősen ölel meg, furcsa, kicsit megijeszt. A felejtésem indokaként a kórházat nevezem meg. Valamit fel akar jegyezni, hát előkap egy jegyzettömböt, amit tőlem kapott, még pár évvel ezelőtt, szintén a születésnapjára, holott a valóságban sose adtam neki ilyen ajándékot. A nyári melóról kezdünk beszélni, aztán a szoba színtónusa sötétebbre vált, és előttem halomban régi, kopott ruhák. Koromfoltosak, és büdösek. Mellettem még az előbb említett ismerős áll, de amint jobban ráfókuszálok, már valaki más az. Azt mondja, hogy össze kell hajtogatnom a gyerekek ruháit, és örüljek neki, hogy megmosnom, és felöltöztetnem nem kell a testeiket. Zavarodottan fordulok a kupac felé, mellette ott áll Pampuska, a kutyánk, aki úgy 5 éve halt meg. Megsimogatom, érzem kezem alatt fekete szőrének durva tapintását. Már többször is megjelent az álmaimban, és egyszer se jelentett jót, volt, hogy üldözött is. Most eltűnik, én pedig egy régi cikkel, és pár kopott fényképpel állok a naplementében az elhagyatott autójavítóban Sándorréten. A cikk szerint úgy 80 éve, bár pontos dátumot nem tudok, de hatalmas tűzvész volt, és az ott működő táborban nagyjából 300 gyerek halt meg. Kiejtem a kezemből a cikket, és felnézek, mire az erős szürkületben mindenfelé szétszórtan kormos arcú gyerekek állnak, és néznek rám. Szaladni kezdek, egy idősebb fiú és egy lány vesz üldözőbe, sokkal gyorsabbak nálam, de sprintelve meg tudom húzni a tempót, és a végén már háttal futva, de beérek a célvonalba, ami pedig a házunktól nem messze végződő tölgyfasor végénél van. Közben a felénk lévő 2 magányosan, de lakottan álló ház előtt is elfutok. Nem futottam végig gyorsan, éreztem, ahogyan fáradnak az izmaim, de az életemért futok, és az adrenalin szétárad az agyamban. A célban lehunyom a szemem, és abban a pillanatban visszakerülök a telep elé, de a kerítésen kívülre. Egy nő 50forintosokat dobál az árokba, amiben tömény sár van. Én valamilyen indoknál fogva összegyűjtöm őket, pedig kis híján belesüppedek a sárba. Újabb váltás eredményeként a telep közepén állok, a gyerekek megint szétszórva állnak. Hirtelen egy termetes alak jelenik meg előttem, közben már sötét van, és alig látok, de az látom, hogy az arcába egy piszkos sisak van húzva, talán rendőr, vagy tűzoltó, mindenesetre abban a másodpercben, hogy ő elindul felém, és a fejéhez nyúl, hogy levegye a sisakot, és megfordulok, és rohanni kezdjek, de már az ő szemszögéből látom, amint a sisak a hátam közepébe vágódik, és összeesek. Halványan csillogó vártócsa a fejemnél a betonom, életjel nincs. Madárcsicsergésre ébredek. Feltápászkodom, furcsállom, hogy nem látok senkit. Amint elindulnék a kapu felé, felnőttek jelennek meg szétszóródva, a napsütésben kivehető az arcuk, de nem látok semmi furcsát. Csak érzek. Mosolyogva közelítenek, de az ösztöneim az súgják, hátráljak. Azt mondják, fölösleges. Az egyik odakap, és felhajtja a pólóm. Odafordulok, és látom, amint az erek csomópontban szürke foltot alkotnak a karom alatt, ott pedig egy pici vörös folt. Az mondják, már én is közéjük tartozok. Hátrálva rohanni kezdenék újfent, mire az egyik vezetőszerű megérinti a foltot, én pedig minden erőmtől megfosztva összeesek. Egy nap mégis sikerült elszöknöm, mert Parádon találom magam, fenn, a játszótéren. Megy le a Nap, és nagyon éhesnek, fáradtnak érzem magam, az otthoni hűtő gondolata nem vonz, hát az összegyűjtött 50eseim társaságában a pékség felé veszem az irányt a narancssárga fényáradatban. Benn egy másik ismerőssel találkozom, neki is áll mondani a hülyeségeit, de nem is figyelek rá. Szemüvegben vagyok, alig látok, homályosak a címkék, és az árak is. Gondolkodom a brióson, a kakaós csigán, de végül a tőlem legtávolabb eső sarokban megpillantok egy hamburgert, 350ft-ért. Azt kérem, az árát próbálom kihalászni, 3db 100assal és egy 50essel fizetek, ami egy kakaóscsiga közepébe volt ragadva a pénztárcámban, nem tudom hogyan. A boltos ad nekem egy tányért, rajta valami gyanús halványbarna cuccal, meg mintha pár szem kukorica is lenne benne. De az illata jó. Ad még egy üveg márkátlan narancslevet, 2l-eset, egy pohár és egy tányér narancslét bónusznak, vagy mi. A játszótér BMX-es felében, az utca felé eső sarkában ülök le egy padhoz. Egyik barátnőm és a barátom ülnek ott. Megkínálom őket a narancslével, de az üvegeset elteszem, haza akarom vinni. Erre megjelenik pár srác, akik kérnek a narancsléből. Adok nekik."
Ezt kérem mire véljem? Túlreagálásból jeles agyam alkotott az éjjel. Fantázia 560%

c'est printemps!

Nem hiszek a szememnek! Amúgy, ha esetleg erre jár még valaki, akkor az elmúlt időszakról annyit, hogy boldog vagyok, csak sokat kell tanulni, amire meg hmm...lusta vagyok. Mindjárt informatika érettségi, a hétvégét vakbélgyulladás gyanújával kórházban töltöttem, éheztettek egy kicsit, de már épülőfélben vagyok. A hangulatom javul, ugyanis a napsütésnek köszönhetően beindult az endorfintermelésem :D

mit kéne mondanom?

a történetem végére felkerült a pont...de igazából nem is.
csak végre vége lett az első mondatnak, és elkezdődhetett egy jobb. egy boldog.

nagyon rózsaszín!

Hogy magamról is írjak, kaptok egy kis „annalélek” novellácskát.
„Álom. Álmodok. De félek, hogy bármelyik pillanatban felébredhetek. És akkor lezuhanok majd az én gyönyörű rózsaszín felhőmről. Minél közelebb érek azokhoz a bársonyosan tekergődző cikkcakkos szélekhez, annál inkább fenyeget az esés fájdalma. Ami lehet, hogy annyira fájdalmas lesz, hogy nem élem túl. Vagy talán leülök majd a peremén, és nézem majd a világot. Ezt a világot. Mert én ennek már nem is vagyok része. Szinte elszeparáltam magam. Álmokból építettem várat, és most biztonságosan érzem magam itt, benn. Ennek a várnak falai az ő karjait jelentik. Még tart, még velem van. De annyira törékeny ez az egész. Féltem. El fogok veszni. Sőt, már el is vesztem. Kámforrá váltam. Semmivé leszek. Azért írok, hogy maradjon belőlem valami, ha más nem, hát az, amit ő adott nekem. Az a biztonság, melyet egy hűvös estén, a szélnek zavaró hullámaitól idegeskedve, idegen emberekkel körülvéve, a fülemben a közös számunkkal meg tud nekem adni. A tudat, hogy van, akinek fontos vagyok, és szeret. Nagyon és nagyon. Hogy velem akar lenni, érdeklik a hülyeségeim, és örömmel vállal mindenféle elvetemült ötletben bűnrészességet, ami csak kipattan a fejemből. Nem hiszem, el még mindig. Hiszen annyira hihetetlen! Másfél évnyi kínlódás és helykeresés után, mint a tékozló fiú, végre visszatértem. És sikerült, és annyira jól megy minden, hogy el se akarom hinni. Hogy magamat ismételjem, hihetetlen. Féltem, hogy egy kapcsolat milyen nehéz, de igazából csak a megfelelő emberek kellenek hozzá. És azt hiszem megtaláltam. Ezt az egészet akkor a legnehezebb elhinni, amikor a szívverését hallgatom. Mintha nekem dalolna. Mint ahogyan azt múltkor a buszmegállóban meg is tette. Olyan édes volt, rajtam kívül csak úgy 10 ember hallotta, köztük egy fura öreg néni, aki folyamatosan egyre közelebb araszolt hozzánk. De a mi üveggömbünk csak nekünk kettőnknek szól. Nincs benne hely több személynek. Mi egy privát világban élünk.”
Érdekes. Léleknyitogatás van benne, de próbálom kerülni a személyeskedést, hogy konkrét személyiségi jogokat ne sértsek. Az én jogaim meg nem léteznek. Eladtam őket vaterán.

őrület

Előre is bocsánat a gyenge idegzetűektől, de a ma reggelem megalapozta az idegbeteg elmeállapotomat, így az alkotás is eme formámban ért el.
„- Szia, Apu!- kiáltottam, amint beléptem a házba.
Válasz nem érkezett, de már megszoktam. A vacsora az asztal szélén állva gőzölgött. Már megint máj. Utálom. Fintorogva arrébb löktem, amint elhaladtam mellette, majd levágódtam a keskeny bárszékek egyikére. A pulton két pezsgőspohár, mellette eper, egy szemet valaki leejthetett a földre, majd véletlenül ráléphetett, így a fehér szőnyegen rózsaszín foltot hagyva. Nem zavartattam magam, majd Apu feltakarítja, ha zavarja. A táskámat ledobtam, nem érdekelt a házi feladat. Csak enni jöttem haza, a haverok úgyis várnak már rám a régi gyártelepen, ahova bandázni járunk. Megittam a már-már rituális forró csokimat – ami persze instant porból készült, mint otthon minden. Aztán felmentem a szobámba, átöltöztem, a prűd egyenruhát kockás ingre, és farmerre cseréltem. Az órára pillantva megállapítottam, hogy még van egy fél órám, amíg besötétedik, és elindulhatok. Addig zenét hallgatva próbáltam elterelni a gondolataimat a sulis megaláztatásokról. A szekrényen álló poros családi kép árnyéka már beleolvadt a fal komor szürkeségébe. Felálltam, lementem a nappaliba, és üzenetet hagytam Apunak. A szokásosat. Úgyse szoktunk beszélni, nincs miről. A házból kilépve sikítás ütötte meg a fülemet. Nem lepődtem meg, Apu mindig hazahozza a munkáját. Ilyen egy szervkereskedő lányának lenni.”
Remélem, nem vetíti át rám ezt senki, nem szoktam ilyenekről fantáziálni, csak simán unatkoztam, és mivel nem volt internet, a Habsburgok családfája pedig már nagyon untatott, úgy gondoltam, írok valamit.

not my plan.

"A kezeimet önkéntelenül a számhoz kaptam, melyből ijedt sikollyal adtam hangot megdöbbenésemnek. A térdem elengedett, nem tartott többé. Előrezuhantam a friss hóba, tenyeremben éreztem a hó alatti apró kavicsok makacs csikarását, s a kiserkenő vér fájdalmát. De az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit éreztem. Négykézláb kúsztam mellé. Fejét ölembe emeltem, s arcát a saját véremmel kentem össze. Sírva kértem, hogy ne menjen, de szeméből már kihunyt a régi csillogás. Már nem nézett rám többet, és nem is fog. Már nem fogja többé a kezem, nem vezet végig virágos ösvényeken, ha meglát, nem kap fel, és pörget meg, nem szorít úgy magához, mintha sose akarna elveszíteni. Már nem. Még órákon át ültem ott, míg már nem éreztem fizikai fájdalmat. Egyszerűen csak odafeküdtem mellé, lehunytam a sírástól vörösre dagadt szemeim, megfogtam a kezét, mellé bújtam, még egyszer, utoljára, s vártam hogy magával vigyen.
Aztán arra eszméltem, amint arcomhoz valami puha ért. Kinyitottam a szemem, ő nézett vissza rám, s megkérdezte könnyeimet törölgetve, rosszat álmodtam-e? Megszorítottam a kezét, s annyit mondtam: 'A legrosszabbat.' "

Az alábbi zene, és egy brutálisan beteg sorozat - na meg egy kedves letolás, hogy írjak már! :D - ihlette eme sorokat. Tessék, ha nektek nem valami hasonlóan halálos dolog jut eszetekbe a számról, akkor kontrasztos egy lelkivilágúak lehetünk.
Amúgy ne vetítse rám senki ezt az elvesztéses és egyebes dolgot. Én köszönöm szépen, olyan boldog vagyok, hogy nagyon. Olyan felhőben úszkáló pöttyös pandás mértékben.

ejnye.

ez a buta blogspot alig enged bejegyzést írni! itt hadakozok vele...
Mellesleg álomszerű élményem volt, így most olyan boldog vagyok, hogy csak na! Minden teljesült, amire igazán vágytam, így hát csak azt tudom tanácsolni, hogy higgyetek, szeressetek, nevessetek, és merjetek álmodozni!

pöttyös ez a felhő

"Csak álmodtam. Mert ott állt velem szemben, pedig a Nap szédítő gyorsasággal ment le, és jött fel újra, s újra. Hullott a hó, majd elolvadt, az évszakok vad táncában mégis éreztem, ahogyan minket egy burok vesz körül. Kívülről láttam az egészet. Kezét felemelte, s amint az arcomhoz ért, a lüktető, furcsa érzés a gyomromból az agyamba ugrott. Lüktetett a fejem, mert lépni akartam, láttam, hogy lépni akarok, de egyszerűen nem tudtam. Csak pislogtam, a számat résnyire nyitottam a csodálkozástól, s ő erre félénken elmosolyodott. A mosoly, mely nekem szól. Oly’ őszintén, mennyit is vártam már rá! Aztán egy pillanatra leállt a hirtelen természeti kavalkád, a Nap lebukott, ő pedig magához húzott, s oly szorosan ölelt, ahogyan egy fiú ölelheti a lányt, akibe igazán szerelmes, elsőként és egyetlenként."

Kikívánkozott, már bocsánat. De írásnak írás. Bár álmokat is tudnék írni, összehoztam pár bolondságot most is.

be imaginative

a gondolat ereje/eredménye

szerintem annyit gondoltam rá, hogy bevonzottam. hihetetlen, de még mindig. imádom, amikor saját magam előtt rejtegetem az érzéseim, meg próbálom elhinni, elhitetni magammal hogy nem is. pedig de. hú, de boldog vagyok! minden álmom teljesülni látszik! :D wihí!

hát igazából nem tudom

"Péntek. Legalább egy kicsit más, mint a többi. Megkaptam a bizonyítványom, és bár a matekot leszámítva egész remek lett, büszkének érzem magam. Pedig nem túl gyakori. Hazafelé futok a buszhoz, de legalább elérem. Persze hely nincs, így hazáig állok. Útközben pedig még azt is megállapítom, hogy elégedettnek érzem magam...és boldognak? Tényleg így lenne? Minden egyenes kerékvágásba jönne? Megszabadulnék a rossz gondolatoktól és emberektől...végre? Talán. Talán ha nem álmodnék velük. Újabb példák, mint a tegnapi, a tegnapelőtti, és az azelőtti. Felszökök Mamához, boldogan és büszkén fogad ő is. Nevetünk, beszélgetünk, ha el is akad a beszélgetés, mert berekedek a sok hülyeségtől, amiről magyarázok neki, látom, hogy csak mosolyog, és örül nekem, örül annak, hogy ott vagyok. A sűrű hóesésben elindulok a másodunokatesómékhoz. Bendegúz másfél éves. A körömlakkom nagyon tetszik neki, és meg örülök, hogy tetszik valakinek. Aztán elindulok a buszmegállóba. A hó egyre magasabb, már gázolnom kell benne, néha az alatta megbúvó jégen el is esek, de felpattanok, és villámgyorsan körülpásztázom tekintetemmel a kihalt utcát, hogy meggyőződjek, nem látta mutatványom senki. A busz késik. 20 percet. Míg várom rá, a Guns 'n' Roses Live and Let down-ját, és a Rise Against Help is on the way-ét hallgatom. Találó, a segítség haladhatna. A buszon sötétség uralkodik, amint leülök, észreveszem, hogy a táskám már nem is piros, hanem fehér. Köszönöm hó! Leszállok, hazafelé pedig szokásos ritmusgyakorlatnak is tökéletes kedvencemet hallgatom, a Noisuf-X-től az Open Window-t. Valamiért imádom, és állandóan ritmusra lépek. Így tudom, hogy hazafelé 4perc 24 másodperc az út, és aki akarja kiszámolhatja, hány lépés. Otthon szidás vár, amiért nem szóltam arról, hova megyek. A szokásos esti tevékenységek, römi, kakaó, LifeNetwork. Majd elnyel a tökéletesen puha és magányos ágy. És ekkor kezdődik minden, amikor végre álmodni kezdek."
Ehhez hozzáfűzném két hülye és most úgy 2 órja már telepatikus félelmek miatt is zavaró álmom. Úgy 2 napja azt álmodtam, hogy suliban voltam, és felmentem facebookra. Első (és amúgy egyetlen) szerelmem, kihez túl sok kapcsolat mr nem fűz, rámírt, hogy mi van velem. Hát, csak kicsit lepődtem meg. De ami ennél is jobb volt, hogy abban a másodpercben benyitott az exem (nem keverendő a szerelmemmel :'D) és közölte, hogy sürgős beszélnivalója van velem. Azta, mondom. Tovább jelentéktelen részletek vannak. Aztán ma azt kombináltam össze, hogy édes drága anyukám elköltözött velem, méghozzá oda, ahonnan és körülbelül fejvesztve és sírva menekültem haza, és költöztem is, és többek között első&egyetlen(innentől E-nek hívom majd. nem, nem Elemér a neve xd) sz.-em lakik. ezt nem igazán ragoznám, csak úgy hozzáfűzném, hogy ennek a tetejébe ma E tényleg rámírt. Pedig körülbelül 2 hónapja nem beszéltük, és akkor se sokat. Szóval furcsa. És nem értem. Minek? Jó lenne tudni, akarom-e én egyáltalán hogy rámírjon? Bár ez olyan, mint megkérdezni egy embertől, van-e kedve levegőt venni? Nem lehet nemet mondani...

tömör gyönyör

drága olvasóim! hogyan telik vadonatúj, friss évetek eddig? Az enyém csodás! Az egyik álmom máris valóra vált, megkaptam az álomgépem! Bár furdal a lelkiismeret, hogy már jó ideje nem írtam semmit ide a blogba :( De a készülő fotókból a legjobbakat fel fogom tenni, csak idő, és türelem kérdése, hiszen még igencsak van tanulnivalóm a gépről! Addig is ajánlanám zenekedvelő - főleg az elmúlt 70 év zenéjét kedvelő - olvasók figyelmébe a lejátszási listám. Elég színes, nem túl silány, hallgathatod, hidd el, nem árt! Beatlestől a Black Eyed Peace-ig, szégyenlem, de van még más is. Néha meg olyanokat éneklek, mint a Groovehouse-tól a Hajnal...bár elsős koromban (általános suliban!) a kedvenc számom volt :$ Alább mellékelem életem egyik legszebb reklámját. Majdnem elsírtam magam, amikor láttam milyen szép én meg megkapom(: