a kertben, a magányban, mely örökbefogadott.
Nézni a napot, ahogyan útját járja,
bukdácsolva jut el a horizonthatárra.
Hallgatni a madarak zajos énekét,
s gondolkodni azon, van-e még remény?
Érdemes-e nézni a fák kikeletét,
ha virág'im mind holtak már rég?
Ujjaid enyéimre fonódnak-e még,
vagy ha meglátsz, talán elfordulsz, elmész?
Idegen lettem egy olyan világban,
mely kitartó'n nevelt, vagyok hálátlan.
Kaptam ölelést is, megannyi biztatást,
odalett mind, jövőmre nincs rálátás.
Kit barátodnak hiszel, ellened fordul,
mint a kúton a kancsó, minden felborul.
Minden, minden mi világom alkotta,
belülről alapost ki lettem kaparva.
Az a sok csalódás, néhány persze miattam,
de ki nem vét hibát, mit bán szakadatlan?
Hányszor titkoljuk el, hogy kit is szeretünk?
Vártunk rá, sétálunk alá, mint bukó kedvünk.
Kitartás, csak ennyi, bizalom és hűség,
egy kutyában több van, megannyi érzés.
Muszáj, hogy mindig megbánjunk valamit,
hibáinkból tanuljuk leckénk, de akárki,
kit hiányzó részünkként örökre megjegyzünk,
az álmaimban ő visszatér, hogy együtt lehessünk.
Engesztelő vigaszt a magányban találsz,
sötétségében sajnos elveszett egy irány...
