sírni akarok!

egyszer kedves, lerajzolja a nevem, mosolyog
aztán flegma, szemét, és nem érdekli semmi
darabonként töri össze a szívemet, cafatokra...
de tudom, ha csak egy szóval mondaná, rohannék hozzá...:'((

idegroncs.

vagyok. voltam. leszek
szombaton találkozunk.
félek.
talán még szeret?
őt én biztosan.
csak nem tudom mennyire vagyunk biztosak magunkban...

hegedűhúrjaim...

már elszakadnak. ha boldog vagyok;miatta, ha sírok;miatta, ha meg ideges;na, hát az is miatta! visszakapom én a nyarat, kamatostul!

fújja el a szél!

Könnyű zárt ajtók mögött lenni, a hangokat csak távolról hallani,  a kinti pusztítást biztonságból nézni, esetleg egy bögre meleg kakaóval megfejelni. Nekem nem könnyű. Hiába nézek, nem látok, hiába beszélek, nem hallok, hiába énekelek, ha a hangok üresen csengenek, mert a belső tartalmuk már kiömlött, mint a festék. Kifolyt, elindult kanyarogva, tiszta színét az egész világra ráontotta, kanyargott az utcákon, macskaköveket kerülgetett, az ablakokon benézett, s ajkaira mosolyt erőltetett. Szemei szélére szarkalábak ültek, vidáman csiviteltek, szívében a hangok szüntelen nevettek, de ő mégis magányos volt; árva mint a falevél. Hitt abban, amit nem látott, mesélt arról, amit nem élt át, emlékeket merített olyanok szavaiból, kiket nem ismert, s végül ismeretlen ismert tapasztalatai lettek. Hibáiból nem tanult, mert nem voltak a sajátjai. Odaadta őket másoknak, cserébe nem kért mást, csak akkora zavart, mely elnyomta a fejében dúló kavart.

S végül csend lett, ő pedig lemerült a hallgatag sötétségbe, mely fekete selyemként tekeredett nyakára, arcát pedig pihék borították. Majd elsiratták érte az első olyan könnyet, melyet nem érdemelt meg, de ő mégis megköszönte. Nem volt igazán a sajátja, de legalább kapott valamit, amit akarva akaratlanul másnak szántak.

Egyedül maradt. Az öreg tölgy gyökerei védelmezően óvják már, s a magányt örökké élvezheti.

magányos hangok.

nem léteznek! :D főleg ha rádjön, nincs otthon senki, és addig énekelsz amíg be nem rekedsz! kit érdekel ha a szomszéd utálja Péterfy Borit? majd megtanulja megszeretni a saját egyedi feldolgozásomban. legalább új dalokat tanulnak és hallanak, teljesen új átdolgozásban, már ha rajtam múlik.

"Ne fogd vissza a hangodat, mert önnönmagad fojtod el vele,
míg szíved ritmusra dobog, hangod is rezegjen vele"

Néha mégiscsak sikerül írnom pár rímet. Azt hiszem.

"...e néhány sornak nincs ott helye.."

...hogy együtt lélegezzek vele. <3
...ha magamra hagysz, úgy mint mások, zokszó nélkül megbocsájtok. :'(
Azt hiszem ideje elengedni azt, amiben már nincs több remény.

secret moments.

Csak pár lopott pillanatot szeretnék. Mikor tenyerem alatt szíved dobogását érzem, ajkaim viselik tieid nyomait, s szemem őrzi még lelked tükrének képét. Bár a madarak csak nekünk dalolnának, a hegyek monoton zúgása csak háttérzaj lenne, s te addig suttognál fülembe, míg már nem számít más. Ha ujjainkat összefonnánk, homlokomra csókot lehelnél, s én mint biztonságot nyújtó kuckóba, úgy bújnék ölelésedbe
~ Minden véget ér egyszer. De van ami el sem kezdődik.
Eme gondolatok mind az ábrándozás szintjén maradnak.
Felhívnám kedves olvasóim figyelmét, hogy minden, amit csak eme blogszerű képződményen olvasnak, kizárólag a képzelet és az én skizofrén agyam szüleménye. Az oldalon leírt történések nagyrészt valóság alapúak, de a legtöbbjük képzeletszintű. Lásd csókok, ölelések. Csak az érzések nem.

szömörce!

A szobát egyetlen aprócska gyertya fénye töltötte be. Az ablakpárkányon ültem, és néztem, amint odakint vihar tombolt. Nem féltem tőle; bentről minden olyan megnyugtató. A fákat éles szögben hajlította, sikolyukat a szél süvítése nyomta csak el. A természet lázadozhat, megértem, hiszen benne is kisebb vihar tombolt. Nagyot sóhajtottam, mire a gyertya lángja megremegett. Aztán elaludt, s a szobára csend borult. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Ők pedig az ordították: Mindjárt kezdődik a Barátok közt! :D

bolond vagyok. nem értem!

ááá.idióta vagyok. de most tényleg. miez? mit érzek, azt se tudom. állandóan ő jár a fejemben, másra se tudok gondolni. de annyira halál komolyan, hogy amikor leültem tanulni, másfél órán keresztül csak róla ábrándoztam. szegény kémia háttérbe szorult. alig várom hogy a neve mellett megjelenjen a kis zöld pötty, egyből felugrik a pulzusom 140-re, hát még amikor rám ír! nem tudom hogy most mit is érzek, vagy miez....de azt se tudom hogy ő mit érez. olyan ridegen beszél velem, olyan mint valami pálcikás jégkrém... de ugyanakkor ha meglát valami szomorú bejegyzést, egyből aggódva kérdi;mia baj? a fényképén pedig van egy kis szív. a kép alatt egy lány írta; ugye nekem szól? erre ő mosolyogva írta;tudod hogy kinek. bocs... de a legrosszabb az, hogy amikor eljött hozzánk, csak azért hogy találkozhassunk, annyira izgultam, mint még soha! és annyira aranyos volt, de én miután hazament, egyből rosszul éreztem magam. miután erre 2 napra szakítottam vele, - nem csoda - iszonyatosan megbántódott, azt hittem hogy sose heveri ki. nekem is fájt, főleg az hogy egy ennyire végtelenül édes fiút képes voltam összetörni. és a leghihetetlenebb még mindig az, hogy  miután összetörtem, a legjobb barátnőmnek chat üzenetben képes volt azt írni, hogy szerinte én akkor is egy tünemény vagyok. azóta a tünemény a kedvenc szavam.

ha nem jön álom a szememre*

álmomban megcsókoltam. ajkai hűvösen puhák voltak, s ő ijedten húzódott el.
~ ilyet mégegyszer ne csinálj, mert hiába csak álom volt, fájt!

let's go to the mező!

kimentem a mezőre. kellett a friss levegő :)