'reggelt.

"Egy csók még nem a világ,
nem nyitom meg szívem kapuját,
nem leszek tőle beszédesebb,
lelkemet, mint doboz, adni nem lehet."

a sikátor mesél.

"Felkapott, s a sártengeren ölében vitt át, míg végül ajkaink csókká forrtak a holdfény nyomán"
A sikátorban csönd uralkodott. Lépteim zajait csak távoli kutyaugatás, s a tépázott külsejű macskák hangja törte meg. Nem voltam egyedül, éreztem a jelenlétét. Nem ivódott a falakba, halkan követett. Bizonyára megkérdezné, mi volt a hibája, s miért vettem észre? Talán túl hangos volt? Nyomokat hagyott? Nem, s a kérdéseire bizonyosan elmosolyodnék. Hűvös, gyilkos mosolyt villantanék, s így szólnék.
- A te természeted nem tartogat meglepetést. Az igazán sötét emberek ösztönből cselekednek. Ismerlek. Szeretni nem tudtalak.
A sikátor másik végében egy pár jelent meg, s a fiú hangos nevetés kíséretében a földhöz vágott egy sörösüveget. A sör felfröccsent a piszkos falakra, s lassú folyókként fojt le rajta, míg végül pocsolyába nem gyűlt egy véres hajcsomó mellett. Hát ez voltam én. A hibás.

alone in the dark.

érezni akarom, ahogyan a süppedős fűtenger magában fogadja testem.

selfportrait 02.

iszonyatgáz, de ennyire birok művészi képeket csinálni x))

fiatalság, bolondság

most kivételesen nem vagyok bolond. de milyen is lenne, ha az lennék? íme egy vázlat
"Térdeit felhúzva ült a faluszéli dombon, annak zajaitól kellemes távolságban. Maga elé meredt, nem foglalkoztatta sem a szél, mely folyamatosan függönyt vont hajából arca elé, sem a közeli facsoportot bitorló fecskék hangos csipkelődése. Magányában szomorú látomások gyötörték. Lelkében a kétely, s a zavarodottság legjobb barátokként éltek. Ha már túlságosan zavarta haja, felnézett, s megpróbálta a legtöbb rakoncátlan szálat kiigazítani arcából. Sikertelen próbálkozásait könnycseppek koronázták. Nem csak egy, hiszen az igazán jó barátok követik egymást, s a könnyek családként tartottak össze. Lelkének rojtos szélű lapjait már nem kötötték gúzsba tartásának szálai. Felszegte fejét, s szipogva próbálta gyengeségének jeleit feltartóztatni. Sikerült. Hüppögve alábbhagyott szenvedése. Mosolyra próbálta szája szegletét húzni, mely csak apró rándulásokat tett. Mennyi sikertelen kísérlet. Ha most beesteledik, s a nap utolsó sugaraival hazatérésre készteti, ő majd feláll, s megint visszatér oda, ahonnan minden elindult? Tényleg így kellene lennie? Nem volt csak egy lány, mert ő az a lány akart lenni, akit nem mások alkottak. Hanem saját maga alkotott, s a természetvolt a főszerkesztő. A dizájner meghalt, s az új generáció vette át helyét. Ha nemet mond neki, olyan lenne, mint a Tesco feliratot Teszkóra cserélni. Őszinte és egyszerű. Miért nem így működik minden?  "

alkotás áradat amatőrtől.

end of a fairytale.

vége. de a legfurcsább, hogy gyorsan továbbléptem. talán mert már régóta érlelődött bennem. de nem bánom, sokkal szabadabbnak érzem magam. végre megint az alkotásnak tudok élni, szóval többet éneklek mint eddig valaha, bár még mindig nehezen szokom, hogy komolyan a saját hangom hallom...de a fotózás megint csak kedves időtöltésem, szóval hamarosan lesz egy képroham, hogy itt is szinten legyen tartva minden. azt hiszem röviden ennyi.