2012. november 23., péntek

új rész. tessék örülni/olvasni!

hát akkor nem is húzom tovább...lehet meglepődés lesz tapasztalható, mert nem minden onnan indul, mint gondolnánk... én is írás közben találom ki, mi lesz, vagy mi nem lesz:D
„ Megvártam, amíg besötétedett, addig gondosan ügyeltem arra, hogy ne menjek közel a fedetlen ablakokhoz, és hogy ne hagyjak ujjlenyomatot sehol. Így is azt fogják hinni, hogy én voltam. Na de mi van akkor, ha tényleg én voltam? A lepedőket összeszedtem, összehajtogatva a szoba sarkába tettem, a konyhát pedig próbáltam kerülni. Csak annyi időre mentem be, hogy a férfi rideg ujjai közül óvatosan, anélkül, hogy megérintsem a jéghideg és kemény felszínű halott bőrt, kiszedjem a hajszálaimat. Meg kellett volna néznem, hogy a mellkasán, vagy esetlen az arcán vannak-e rám utaló nyomok, de egyszerűen undorodtam még a gondolatától is, hogy az élettelen testet tüzetesen megvizsgáljam. A fürdőszobába is erősen ki akartam menni, de féltem, hogy bármiféle nyomot simán otthagynék, és észre se venném. Csak majd a rendőrök.
Aztán végül mégiscsak leszállt az éj, a város zaja mintha még jobban felerősödött volna, mint nappal. Az ablak sarkából lenézve megpillantottam pár utcanév táblát, de fogalmam se volt, merre lehetek.  A villanyt se mertem felkapcsolni, csak miután már érzékeim szerint alaposan benne jártunk az éjszakában, mertem elindulni. Az egyik tisztább lepedőből ruhát kötöztem magamra, bár még így is nyilvánvaló volt, hogy nem az. A kezembe fogtam a többi piszkos lepedőt, és a hajszálaimat is belerejtettem redőikbe. A zárat lassan nyitottam ki, mégis hatalmasat kattan, ahogyan a szívem is, amint visszhangot vert a kihalt folyosón. Egy málló tapétával borított kis lépcsőházba jutottam, ahonnan vékony lépcsősor vezetett alá, úgy tűnt, a földszint van már csak. Felpillantottam, de szerencsére sötétbe merült minden kontúr a fentebbi szinteken. Egyszerre voltam nyugtalan az ismeretlen környezet miatt, és nyugodt, hiszen reméltem, hogy legalább nem ismer itt senki. Lábujjhegyen lementem a korhadt lépcsőkön, melyek halk hangokkal festették alá utamat. A régi üvegajtó már-már olyan piszkos volt, hogy csak egy hatalmas folt látszott a városból. Kiléptem az utcára, s rögtön megcsapott a párás, nehéz levegő. Visszahőköltem, hiszen nem szoktam hozzá a magas páratartalomhoz. Fülemben a tenger morajlása vert éket, pedig még tónál is kevésnél voltam. A szemben levő kifőzdéből fűszeres illatok szálltak felém, úgy tűnt, éjjel-nappal üzemel. Mivel nem értem rá bámészkodni, leintettem az első taxit. Csikorgó gumikkal fékezett le mellettem, és pedig fél kézzel kinyitottam az ajtót, és bevetettem magam az ülésre. A mexikói vonásokat birtokló sofőr hátranézett rám, egy „hmm” kíséretében felmérte öltözékem és felszerelésem teljes mivoltát, s a további bámészkodás lezárásaként annyit kérdeztem tőle, hogy hol vagyok. Ő egy olyan város nevét említette, amelyről még nem is hallottam. Ajkaimmal néma o-t formáltam, mire a sofőr ajkaira elégedettség ült ki. Megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi hajléktalanszállóra. Megtette, amikor azonban fizetésre került volna a sor, kiugrottam a kocsiból, s elrohantam, de közben gondosan ügyeltem arra, hogy a visszautat megjegyezzem. A taxis nem hagyhatta ott a taxiját, így szerencsére nem jött utánam, és úgy tíz perccel később visszamerészkedtem. Útközben a lepedőket az egyik sikátor konténerébe rejtettem. A recepción aggódó arcú hölgy ült. Ruhát és ennivalót kértem, melyeket azonnal meg is kaptam. A hálóterem, melybe kerültem, tele volt csont sovány, piszkos nőkkel. Fintorogva sasszéztam közöttük el a terem túlsó végébe, egy ablak melletti üres ágyhoz. Nyugtalanul aludtam, de ez nem volt meglepő.
Másnap reggel hálás mosollyal búcsúztam, miután kaptam egy kis reggelit, és egy újságot. Az út másik oldalán biciklikölcsönző volt. Hamis adatokkal béreltem egyet, szerencsére egy félénk, fiatal srác intézte az üzlete, így nem mert kötözködni velem, és személyi kártyát kérni. Kissé ódivatú, de legalább emberi ruháimban, egy szakadt térképpel, és egy új élet reményével indultam útnak, de nem bántam, mivel a régit már úgy is untam.”

2012. november 22., csütörtök

hajevolúció

röviden csak annyit erről a képről, hogy ábrázolja fejem alakulását az elmúlt másfél évben. jó, mi? :D sajnálom a hajam, megértem hogy hullik XD

2012. november 19., hétfő

valami új!

hahó! na, unszolásra, meg egy kisebb időintervallum felszabadulása végett alkalmam adódik idefirkantani ezt-azt. szóval, vannak ötleteim, többek között, hogy egy 3-4 négy részes novellasorozatot indítsak, esetleg később, idő arányában lehetne hogy egy könyvszerűséget összehozzak, és minden héten pl egyszer vagy kétszer írnék 1-1 bejegyzésben 1-1 fejezetszerűséget hozzá. és akkor lassan, de biztosan haladnék is. eddig 3db elkezdett könyvem van, mind mind különböző témában, műfajban. ja, és ha nem elég, ihletadónak összesen 141db álmom van leírva részletesen XDDD azért az nem egyszerű szerintem :'DDDD ha mindegyikből írok 1-1 novellát, ami nem valószínűtlen, akkor jól járhat a blog (meg a drága rajongó(i)m!(L))
"Aztán kikerültem a fénylő örvényből, hirtelen derékszögben felvágódtam, s zihálva állapítottam meg, hogy csak álmodtam az egészet. Megint. Csuklómmal letöröltem homlokomról a forró cseppeket, s nyűgösen kászálódtam keresztül az ágyon. Persze nem az oldalán, inkább mindig keresztülmegyek az egészen. Kínosan ügyeltem, hogy a jobb lábammal keljek ki az ágyból, mert a balból már kezdett elegem lenni. Szétrántottam a függönyt, szemeimet erre azonnal elárasztotta az ádáz fény. Próbáltam védekezni ellene, de már így is nagyjából a megvakulás szintjén álltam. Fintorogva vonszoltam le magam a konyhában, gyűrötten, lelki szemeimmel csak egy forró teáról álmodozva. Levetettem magam a kemény konyhai székek egyikére, amelyik a legközelebb volt,s azzal a lendülettel át is borultam a másik oldalamra. Így azonnal fel is ébredtem, ébresztőként pedig a földet érést kísérő zaj és a könyökömbe hasító éles fájdalom funkcionált. A reggeli lendületből és frissességből adódóan egy lajhár tempójában felugrottan, és rendet tettem magam körül. Leültem, immáron óvatosan, s komótosan nekiláttam a teámnak, és az újság átböngészésének. A munkámból adódóan ez rendkívül fontos volt. Tudnom kellett, mit tud asajtó, hiszen mindig megpróbáltam pár lépéssel előttünk járni. Miután átfutottam a szokásos maszlagot, és elégedetten megállapítottan, hogy nem rendelkeznek semmiféle olyan információval, amit nem kéne tudniuk, elégedetten hajítottam a szemetesbe a nyomtatványt. Ujjaimat a bögrémre fontam, majd a gőzölgő italt arcom elé emeltem, hogy érezhessen hőhullámait a bögrében pulzáló anyagnak. Imádtam a teát, gyümölcsös illata bódítóan hatott rám minden reggel. Ahogyan kinyitottam szemeimet, mintegy a teáról szőtt ábrándjaim végszavaként, felrémlett előttem visszatérő álmom néhány jelenete. Mostanában mindig egy másik lány szemén keresztül láttam egy furcsa szobát. Nem volt ismerős, fogalmam sem volt, mi történik. Volt ott egy férfi is, keresett valamit, meg akart ütni, és amint közelített felém, hirtelen elhomályosult a kép. Aztán kitisztult, és egy másik napszakban voltam. Egy másik férfi, az előzőnél jóval marconább kávét szürcsölgetve ült egy piszkos konyhaasztalnál. Mosolygott, de mén, vagyis az aki voltam, elindult felé, és bár ekkor felriadtam, bizonyos voltam abban, hogy semmi jót nem ígért a helyzet. Nem gondoltam rá, hogy jóshoz, vagy bármiféle kuruzslókhoz forduljak a problémával, hiszen nevelőapám már gyermekként is mindig arra tanított, hogy amit nem látok, az nem létezik. Emiatt a kamaszkori lázadásom közepette elkezdtem pszichológiát tanulni, majd heves szülői ellenzés kíséretében kriminalisztikai tanulmányokba is belekezdtem. Így nyomozói karriert tudhattam magamnak, immáron 5 éve. Nem nevezhettem túl sikeresnek, hiszen csak egy jelentősebb ügyet sikerült felderítenem. A szomszédunkban egy fiatal édesanya nevelgette fiát. A fiú egyik nap eltűnt, aztán pár napra rá az édesanyja is. Meglepő, de az ügy végére mégis én tettem pontot. Tanulmányaim befejezése után elég frissen, ráadásul, mert egyik nap éppen kertészkedtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy a kutya átugrik a kerítésen, s hangos szitkozódások közepette ugat. No persze nem ő szitkozódott, hanem a férfi, akit elkapott. A srác apja volt, méghozzá azért, mert virágot hozott a kert hátuljába. Gyanúsnak tűnt, így miután nagy nehezen levakartam róla a kutyát, és ő is elment, elkezdtem ásni. Kiderült, a virág alatt 2 kicsi zsák is hevert, melyekben még elég frissen a ház korábbi tulajdonosai is ott voltak. A férfit persze azonnal elkaptuk, és a vallomásában beismerte, miszerint a fiát vissza akarta kapni, így elrabolta. A fiú persze ellenállt, meg akart szökni, így ő leütötte menekülés közben. Erre annyira ideges lett, hogy átment még azon az éjjel az ex feleségéhez, s álmában leütötte őt is, hiszen nyilván ő nevelte a fiába az ellenérzést iránta. Ennyit a családi idillről. Úgy nőttem fel, hogy nekem aztán se gyerek, se férj nem kell. ÉS eddig sikeresen tartottam magam az elveimhez."
Íme, a prológus! Remélem nem túl unalmas, mert egy egészen eredeti elképzelésem van hozzá, még tesómnak is elmeséltem, aki azt mondta, hogy jó :DD Úgy kell ránézni, hogy az első néhány mondatnál még egy romantikus novellának indult, hogy majd álmodozik a csaj a pasiról, mármint valóban álmodik, aztán egy nap meglátja, erre a gyereket elüti egy busz XD ez csak kicsit gonosz :$ na jólvan, ennyi mára a termékenységemről!

2012. november 11., vasárnap

átmeneti nyugalmi állapot

ja, ilyen téli álomra készülés hangulatban telnek hátralévő perceim, napjaim, éveim életemből. amúgy borzasztó pesszimista vagyok, de mivel próbálom, igencsak erősen próbálom nem arra használni ezt a naplót, hogy panaszkodjak, ezért nem írom le. tudom hogy le szoktam, de ha mindig leírnám, napi 3 bejegyzés lenne, kb ugyanolyan tartalommal. az meg senkinek se jó.
szeretnék pár hülye dolgot megosztani veletek. veled naplóm, meg kb azzal a két eltévedt emberrel, akik elolvasnak.
- Szeretem tükörben nézni a világot. Nem magam, szoktak egoistáskodni, de azért nem ennyire, hogy nekiálljak tíz percig mosolyogni a tükörbe, hogy milyen szép is vagyok. Nem, csak 9ig szoktam! Uhh, poén matyi vagyok. Szóóóval, azért szeretem, ezt a bolondságot is csinálni, mivel ha már egyszer elkezdünk figyelni, és felfedezzük, mennyi mindent is lát a szemünk, és milyen színes is a világ, egy tükörben ez az egész olyan, mint drogozva mozizni (mintha tudnám az milyen, haha!); minden szín élénkségét, az egész világ csodálatosságát visszakapod, de teljes fordítottjában. És így minden karaktere is más. Mindig is imádtam tükörben nézni a szobám. Mintha egy másik lány szobája lett volna. Máshogy állnak a dolgok, talán nem csak a szobájában, de az életében is. Nem is én, tényleg ő, egy másik lány, nem szenvedő.
- Betegesen kakaómániás vagyok. Ennek köszönhetek kb plusz 5 kilót a súlyomban, (nem mint felesleg!) mivel a csontjaim olyan erősek, hogy nem hogy törésem nem volt, de a gerincem egy 2 méteres magasságból hátra érkezést is enyhe hajszálrepedésekkel kibírt. Bár az elvileg úgy történt, hogy nagypapám szelleme megfogott. Na, de ezt a misztikus család dolgot egy másik bejegyzésre tartogatom. Visszatérve a kakaóra; imádom. Nekem ez a drogom, nekem ez az az ital, amitől boldog és kiegyensúlyozott leszek. Az alkoholról szólva meg annyit, hogy az én családom se az ivásra van kitalálva, és a szervezetem se, egyrészt a szívritmuszavarom miatt, másrészt hogy én kb egy korty pálinkától képes vagyok órákat hányingerrel tölteni. 2 doboz sörhöz egy egész pizzát kell megennem, hogy életben maradjak, és még ezek után is képes vagyok fapofával ülni. Én ha akarok, mint egy kaméleon (nem csak ezt, sok minden mást is) , átveszem a jó hangulatot, és elvetemültebb vagyok egy részeg randalírozónál is. Nyáron például 1 kóla meg egy cappy után neki akartam állni buszmegállóra mászni, meg az úton leültünk jógázni hajnali 2kor. De ez is csak én vagyok, teljesen alapjáraton. Szóval ha te azt mondod, whiskey és heineken, én azt mondom nesquik és cappy! maximum a somersby, mert annak almaléíze van. :3
- Mignonvadász vagyok. Valamiért bolondulok ezért a sütiér, pedig rájöttem, hogy nem olyan jó, de én akkor is imádom.Egerben már feltérképeztem minden boltot mignon után, de vagy aránytalanul drága, vagy nincs. De többnyire nincs. Vagy épp nincs. A lényeg, hogy nekem való nincs.A puncsot se szeretem, de mignonban a puncsos a kedvencem. De ez olyan, hogy a csokit szeretem, de fagyiban utálom, a kókuszt meg csak fagyiban eszem meg. Vagyis amúgy ezek nem igazak. Mindent megeszek, csak a sóskafőzeléket és a májat nem. Meg amihez nincs kedvem. De ha elég ideig éheztetnek, higgyétek el, mindent megeszek...ezen a kettőn kívül.
Nem lett egy érdekfeszítő bejegyzés, de szeretek mások számára jelentéktelen dolgokról írni. Zsurnalisztikai értéke van.

2012. november 9., péntek

ha én író lennék

és krimi könyvet írnék, akkor a hátoldalán ez állna:
"Reggel van. Arra ébredsz, hogy a Nap sugaraitól már-már meggyullad a bőröd. Pedig te mindig behúzott függönynél alszol, és tél van. Kinyitod a szemeid, s egy teljesen ismeretlen plafont pillantasz meg. Fakó krémszínű, néhol penészfoltokkal. Ráncolni kezded a szemöldököd, majd úgy döntesz, felülsz. Csakhogy ez nem is olyan egyszerű. Hátadban az izmok panaszkodnak, s amint lassan felülsz, lecsúszik testedről a fehér lepedő, mely eddig takarta. S amint felülsz, rájössz, hogy egy idegen lakásban vagy, egy szinte üres szobában fekszel a padlón, vércsöppekkel tarkított lepedők között, körülötted újságkivágások, az ablakon át pedig egy forgalmas városra látsz, míg te mindig is vidéken éltél. Lenézel kezeidre, melyekre már rászáradt a vér, karodat pedig karmolások díszítik.Felállsz, s ekkor veszed észre, hogy a szemben lévő falon egy tükör van, melyben így teljes panoráma nyílik rád. A hajad jóval hosszabb, mint amilyen volt, mikor lefeküdtél. Innentől már meg sem lepődsz, amikor a konyhába kibotorkálva egy férfit pillantasz meg, akit valószínűleg mellkason szúrtak, a markában pedig a hajszálaidból csinos kis kupac hever.Az egyetlen amit tehetsz, gondolnád, hogy hívod a rendőrséget, hiszen nem tudod hol vagy, és egy halottal vagy egy szobában. Ugyanakkor gyanús, hogy te ölted meg az illetőt. Szóval, mit teszel?"
Nem ezt akartam írni, de ma egy rakat elvetemült könyvet hoztam ki a könyvtárból, és így ez jutott eszembe, hazafelé jövet a buszon. Ez csak azért durva, mert zongorát hallgattam. Lehet, hogy egy pszichopata gyilkos vagyok, aki klasszikus zenére gyilkol álmában?

2012. november 6., kedd

the natural beauty of...

találtam a blogban olyan képeket, amiket nem hiszem, hogy megosztottam, de lehet hogy mégis, csak nekem nagyon tetszenek. de ha tényleg észreveszem, hogy már meg lettek osztva, akkor törlöm, nyugi :D

10 minutes later...
áá, már értem. kiderült hogy csináltam picasa webalbumot,és ott vannak képek. királyság :D XD kedves meglepetés tőlem nekem!

2012. november 5., hétfő

Life without knowledge is death in disguise

A cím miatt ne nézzetek hülyének, egy fantasztikus Scooter dalszövegből szedtem XD a google fordító közreműködésével persze, mert valami halálos, miket össze tud kapirgálni. A lényeg, hogy gyakorlás gyanánt, kb mint a simsben, leülök, és csak úgy írok, úgyhogy apróságokról fogok jelentéktelen jelentéseket közzétenni.
Régen nem tudtam a bal oldalamra fordulva aludni, mert annyira hangosan vert a fülembe a szívdobogásom, hogy úgy éreztem, megsüketülök, mintha egy vonat robogna közvetlenül mellettem. A hasamon meg olyan, mintha belesüppednék az ágyba, összenyomom a tüdőm, így hát a jobb oldalara fordulva aludtam sokáig. Aztán egy ideje, már csak a szívverésemre tudok elaludni. Úgy nézek ki, mint egy kis kifli
Ha másnál aludtam, régen az se volt mindegy, merre állt a fejem, merre nézett az arcom. Csak akkor tudtam aludni, ha az otthonom felé néztem, anyáék felé. Beteges, de ettől se tudtam éveken át szabadulni. Bár most már aztán mindegy nekem, csak balra legek fordulva és kész.
Az evéssel, és a nyeléssel is voltak ilyen gyerekkori bajaim. Gyógyszert a mai napig képtelen vagyok lenyelni, mert félek, hogy megakad a torkomon. Ezt olyan magas szinten hiszem, hogy az orvossal is képes vagyok emiatt vitázni. Fejlődtem ugyan az utóbbi időben, szóval pici bogyókákat le tudok nyelni, mivel rájöttem, hogy így is-úgy is megakad, csak tovább kell nyelni. Egy jó ideig a kaját is nehézkesen nyeltem le, mert féltem hogy félrenyelek. És közösségben még most is néha nehezen eszek, főleg levest, mert oviban azt mondták, hörcsög vagyok, mivel valamiért mindig a számban tartottam a kaját mielőtt lenyeltem volna, így úgy néztem ki, mint akit felfújtak.
Ha ezek után még mindig nem vagyok elég furcsa, és beteges, akkor nem tudom miféle különcök vannak még. Ja, és a körömrágás sem azért alakult ki, mert félénk lennék, meg a stressz, hanem mert egyrészt unatkoztam, másrészt nem bírtam, ha valahol egyenetlen lett a körmöm vége, és beleakadt a ruhámba, így inkább lerágtam, hogy semmibe se tudjon még véletlenül se beakadni.
Ha valakit érdekel még valamilyen furi szokásom, szóljon, szivesen írok magamról. Ez az a téma, amit talán a legjobban ismerek :))

2012. november 4., vasárnap

furcsa környezet

Ma meglepetésként ért a felfedezés, hogy a blogom nem egy napló. Tudom, hogy hülye vagyok, hogy most esett le, hogy a napló egy rendszeresen vezetett, mély érzelmekkel, és valós véleménnyel átitatott irathalmaz. Ez meg nem. Ez egy üzenőfal egy bolondnak. Most is mit csinálok?
Eszeveszettem verem a billentyűzete, mellettem a biológia könyvem a gombáknál kinyitva, szegények bánatosan pislognak rám a 21. oldalról. Az angol könyvem még becsukva hever, mert nem is akaródzom kinyitni. Arról kéne írjak, hogy minálunk bolondak-e annyira az emberek, hogy beöltözzenek, és úgy végezzék a munkájukat a kis uniformisukban, mint az őrültek. Hát a környéken max a pap ilyen, de ő meg mozog. Ja, ma meg még el is vitt mamámhoz, szóval csöndben maradok. Fázom, de lusta vagyok felvenni egy pulcsit, inkább leírom még háromszor, hogy hűvös a konyhában, és fázok, fázok, fázok! Jajj, ez is én vagyok. Én-én.Sütni akartam kalácsot. Olyan kakaó-vaníliásat, mint amilyet elsőáldozáskor adnak a gyerekeknek. Utoljára akkor ettem, mikor én is erre a mamaboldogító dologra vetemedtem.Mit fogok enni holnap? Asszem van egy zacsi ropim! Királyság...Hát, mindenesetre ma egész kellemes napom volt, újjonan felfedeztem, hogy Parádon nem lehet úgy végigmennem, vagy akár 10 percet is egyhuzamban legyalogolnom, hogy ne találkoznék egy rokonnal, vagy ismerőssel. Elvégre ebben a faluban éltem kb 12 évig. Mert általános, meg Mama és a többi rokon. Szeretem őket, nagyon! Kéne valamit sütni, de már késő van és még nem tanultam, és olvasni is akarok. Nem tudom minek írok le minden hülyeséget. Ennyi erővel az álomnaplóm is vezethetném itt, csak hát azt téényleg cenzúrázni kellene, mert durva: Már vagy 5 hónapja aktívan vezetem, haladok is szépen. Napi egy a/5ös oldal betelik kb.- De ma ébresztettek, katyvasznak maradt csak meg. Változó, mire mennyire emlékszem. De értelme az nem volt. Minek nyavalygok, az én álmaimnak értelme még sose volt.Na, lusta zsiráf kijelentkezik. Bonsoir!