nagyon rózsaszín!

Hogy magamról is írjak, kaptok egy kis „annalélek” novellácskát.
„Álom. Álmodok. De félek, hogy bármelyik pillanatban felébredhetek. És akkor lezuhanok majd az én gyönyörű rózsaszín felhőmről. Minél közelebb érek azokhoz a bársonyosan tekergődző cikkcakkos szélekhez, annál inkább fenyeget az esés fájdalma. Ami lehet, hogy annyira fájdalmas lesz, hogy nem élem túl. Vagy talán leülök majd a peremén, és nézem majd a világot. Ezt a világot. Mert én ennek már nem is vagyok része. Szinte elszeparáltam magam. Álmokból építettem várat, és most biztonságosan érzem magam itt, benn. Ennek a várnak falai az ő karjait jelentik. Még tart, még velem van. De annyira törékeny ez az egész. Féltem. El fogok veszni. Sőt, már el is vesztem. Kámforrá váltam. Semmivé leszek. Azért írok, hogy maradjon belőlem valami, ha más nem, hát az, amit ő adott nekem. Az a biztonság, melyet egy hűvös estén, a szélnek zavaró hullámaitól idegeskedve, idegen emberekkel körülvéve, a fülemben a közös számunkkal meg tud nekem adni. A tudat, hogy van, akinek fontos vagyok, és szeret. Nagyon és nagyon. Hogy velem akar lenni, érdeklik a hülyeségeim, és örömmel vállal mindenféle elvetemült ötletben bűnrészességet, ami csak kipattan a fejemből. Nem hiszem, el még mindig. Hiszen annyira hihetetlen! Másfél évnyi kínlódás és helykeresés után, mint a tékozló fiú, végre visszatértem. És sikerült, és annyira jól megy minden, hogy el se akarom hinni. Hogy magamat ismételjem, hihetetlen. Féltem, hogy egy kapcsolat milyen nehéz, de igazából csak a megfelelő emberek kellenek hozzá. És azt hiszem megtaláltam. Ezt az egészet akkor a legnehezebb elhinni, amikor a szívverését hallgatom. Mintha nekem dalolna. Mint ahogyan azt múltkor a buszmegállóban meg is tette. Olyan édes volt, rajtam kívül csak úgy 10 ember hallotta, köztük egy fura öreg néni, aki folyamatosan egyre közelebb araszolt hozzánk. De a mi üveggömbünk csak nekünk kettőnknek szól. Nincs benne hely több személynek. Mi egy privát világban élünk.”
Érdekes. Léleknyitogatás van benne, de próbálom kerülni a személyeskedést, hogy konkrét személyiségi jogokat ne sértsek. Az én jogaim meg nem léteznek. Eladtam őket vaterán.

őrület

Előre is bocsánat a gyenge idegzetűektől, de a ma reggelem megalapozta az idegbeteg elmeállapotomat, így az alkotás is eme formámban ért el.
„- Szia, Apu!- kiáltottam, amint beléptem a házba.
Válasz nem érkezett, de már megszoktam. A vacsora az asztal szélén állva gőzölgött. Már megint máj. Utálom. Fintorogva arrébb löktem, amint elhaladtam mellette, majd levágódtam a keskeny bárszékek egyikére. A pulton két pezsgőspohár, mellette eper, egy szemet valaki leejthetett a földre, majd véletlenül ráléphetett, így a fehér szőnyegen rózsaszín foltot hagyva. Nem zavartattam magam, majd Apu feltakarítja, ha zavarja. A táskámat ledobtam, nem érdekelt a házi feladat. Csak enni jöttem haza, a haverok úgyis várnak már rám a régi gyártelepen, ahova bandázni járunk. Megittam a már-már rituális forró csokimat – ami persze instant porból készült, mint otthon minden. Aztán felmentem a szobámba, átöltöztem, a prűd egyenruhát kockás ingre, és farmerre cseréltem. Az órára pillantva megállapítottam, hogy még van egy fél órám, amíg besötétedik, és elindulhatok. Addig zenét hallgatva próbáltam elterelni a gondolataimat a sulis megaláztatásokról. A szekrényen álló poros családi kép árnyéka már beleolvadt a fal komor szürkeségébe. Felálltam, lementem a nappaliba, és üzenetet hagytam Apunak. A szokásosat. Úgyse szoktunk beszélni, nincs miről. A házból kilépve sikítás ütötte meg a fülemet. Nem lepődtem meg, Apu mindig hazahozza a munkáját. Ilyen egy szervkereskedő lányának lenni.”
Remélem, nem vetíti át rám ezt senki, nem szoktam ilyenekről fantáziálni, csak simán unatkoztam, és mivel nem volt internet, a Habsburgok családfája pedig már nagyon untatott, úgy gondoltam, írok valamit.

not my plan.

"A kezeimet önkéntelenül a számhoz kaptam, melyből ijedt sikollyal adtam hangot megdöbbenésemnek. A térdem elengedett, nem tartott többé. Előrezuhantam a friss hóba, tenyeremben éreztem a hó alatti apró kavicsok makacs csikarását, s a kiserkenő vér fájdalmát. De az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit éreztem. Négykézláb kúsztam mellé. Fejét ölembe emeltem, s arcát a saját véremmel kentem össze. Sírva kértem, hogy ne menjen, de szeméből már kihunyt a régi csillogás. Már nem nézett rám többet, és nem is fog. Már nem fogja többé a kezem, nem vezet végig virágos ösvényeken, ha meglát, nem kap fel, és pörget meg, nem szorít úgy magához, mintha sose akarna elveszíteni. Már nem. Még órákon át ültem ott, míg már nem éreztem fizikai fájdalmat. Egyszerűen csak odafeküdtem mellé, lehunytam a sírástól vörösre dagadt szemeim, megfogtam a kezét, mellé bújtam, még egyszer, utoljára, s vártam hogy magával vigyen.
Aztán arra eszméltem, amint arcomhoz valami puha ért. Kinyitottam a szemem, ő nézett vissza rám, s megkérdezte könnyeimet törölgetve, rosszat álmodtam-e? Megszorítottam a kezét, s annyit mondtam: 'A legrosszabbat.' "

Az alábbi zene, és egy brutálisan beteg sorozat - na meg egy kedves letolás, hogy írjak már! :D - ihlette eme sorokat. Tessék, ha nektek nem valami hasonlóan halálos dolog jut eszetekbe a számról, akkor kontrasztos egy lelkivilágúak lehetünk.
Amúgy ne vetítse rám senki ezt az elvesztéses és egyebes dolgot. Én köszönöm szépen, olyan boldog vagyok, hogy nagyon. Olyan felhőben úszkáló pöttyös pandás mértékben.

ejnye.

ez a buta blogspot alig enged bejegyzést írni! itt hadakozok vele...
Mellesleg álomszerű élményem volt, így most olyan boldog vagyok, hogy csak na! Minden teljesült, amire igazán vágytam, így hát csak azt tudom tanácsolni, hogy higgyetek, szeressetek, nevessetek, és merjetek álmodozni!