"A kezeimet önkéntelenül a számhoz kaptam, melyből ijedt sikollyal adtam hangot megdöbbenésemnek. A térdem elengedett, nem tartott többé. Előrezuhantam a friss hóba, tenyeremben éreztem a hó alatti apró kavicsok makacs csikarását, s a kiserkenő vér fájdalmát. De az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit éreztem. Négykézláb kúsztam mellé. Fejét ölembe emeltem, s arcát a saját véremmel kentem össze. Sírva kértem, hogy ne menjen, de szeméből már kihunyt a régi csillogás. Már nem nézett rám többet, és nem is fog. Már nem fogja többé a kezem, nem vezet végig virágos ösvényeken, ha meglát, nem kap fel, és pörget meg, nem szorít úgy magához, mintha sose akarna elveszíteni. Már nem. Még órákon át ültem ott, míg már nem éreztem fizikai fájdalmat. Egyszerűen csak odafeküdtem mellé, lehunytam a sírástól vörösre dagadt szemeim, megfogtam a kezét, mellé bújtam, még egyszer, utoljára, s vártam hogy magával vigyen.
Aztán arra eszméltem, amint arcomhoz valami puha ért. Kinyitottam a szemem, ő nézett vissza rám, s megkérdezte könnyeimet törölgetve, rosszat álmodtam-e? Megszorítottam a kezét, s annyit mondtam: 'A legrosszabbat.' "
Az alábbi zene, és egy brutálisan beteg sorozat - na meg egy kedves letolás, hogy írjak már! :D - ihlette eme sorokat. Tessék, ha nektek nem valami hasonlóan halálos dolog jut eszetekbe a számról, akkor kontrasztos egy lelkivilágúak lehetünk.
Amúgy ne vetítse rám senki ezt az elvesztéses és egyebes dolgot. Én köszönöm szépen, olyan boldog vagyok, hogy nagyon. Olyan felhőben úszkáló pöttyös pandás mértékben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése