a sikátor mesél.

"Felkapott, s a sártengeren ölében vitt át, míg végül ajkaink csókká forrtak a holdfény nyomán"
A sikátorban csönd uralkodott. Lépteim zajait csak távoli kutyaugatás, s a tépázott külsejű macskák hangja törte meg. Nem voltam egyedül, éreztem a jelenlétét. Nem ivódott a falakba, halkan követett. Bizonyára megkérdezné, mi volt a hibája, s miért vettem észre? Talán túl hangos volt? Nyomokat hagyott? Nem, s a kérdéseire bizonyosan elmosolyodnék. Hűvös, gyilkos mosolyt villantanék, s így szólnék.
- A te természeted nem tartogat meglepetést. Az igazán sötét emberek ösztönből cselekednek. Ismerlek. Szeretni nem tudtalak.
A sikátor másik végében egy pár jelent meg, s a fiú hangos nevetés kíséretében a földhöz vágott egy sörösüveget. A sör felfröccsent a piszkos falakra, s lassú folyókként fojt le rajta, míg végül pocsolyába nem gyűlt egy véres hajcsomó mellett. Hát ez voltam én. A hibás.