"Péntek. Legalább egy kicsit más, mint a többi. Megkaptam a bizonyítványom, és bár a matekot leszámítva egész remek lett, büszkének érzem magam. Pedig nem túl gyakori. Hazafelé futok a buszhoz, de legalább elérem. Persze hely nincs, így hazáig állok. Útközben pedig még azt is megállapítom, hogy elégedettnek érzem magam...és boldognak? Tényleg így lenne? Minden egyenes kerékvágásba jönne? Megszabadulnék a rossz gondolatoktól és emberektől...végre? Talán. Talán ha nem álmodnék velük. Újabb példák, mint a tegnapi, a tegnapelőtti, és az azelőtti. Felszökök Mamához, boldogan és büszkén fogad ő is. Nevetünk, beszélgetünk, ha el is akad a beszélgetés, mert berekedek a sok hülyeségtől, amiről magyarázok neki, látom, hogy csak mosolyog, és örül nekem, örül annak, hogy ott vagyok. A sűrű hóesésben elindulok a másodunokatesómékhoz. Bendegúz másfél éves. A körömlakkom nagyon tetszik neki, és meg örülök, hogy tetszik valakinek. Aztán elindulok a buszmegállóba. A hó egyre magasabb, már gázolnom kell benne, néha az alatta megbúvó jégen el is esek, de felpattanok, és villámgyorsan körülpásztázom tekintetemmel a kihalt utcát, hogy meggyőződjek, nem látta mutatványom senki. A busz késik. 20 percet. Míg várom rá, a Guns 'n' Roses Live and Let down-ját, és a Rise Against Help is on the way-ét hallgatom. Találó, a segítség haladhatna. A buszon sötétség uralkodik, amint leülök, észreveszem, hogy a táskám már nem is piros, hanem fehér. Köszönöm hó! Leszállok, hazafelé pedig szokásos ritmusgyakorlatnak is tökéletes kedvencemet hallgatom, a Noisuf-X-től az Open Window-t. Valamiért imádom, és állandóan ritmusra lépek. Így tudom, hogy hazafelé 4perc 24 másodperc az út, és aki akarja kiszámolhatja, hány lépés. Otthon szidás vár, amiért nem szóltam arról, hova megyek. A szokásos esti tevékenységek, römi, kakaó, LifeNetwork. Majd elnyel a tökéletesen puha és magányos ágy. És ekkor kezdődik minden, amikor végre álmodni kezdek."
Ehhez hozzáfűzném két hülye és most úgy 2 órja már telepatikus félelmek miatt is zavaró álmom. Úgy 2 napja azt álmodtam, hogy suliban voltam, és felmentem facebookra. Első (és amúgy egyetlen) szerelmem, kihez túl sok kapcsolat mr nem fűz, rámírt, hogy mi van velem. Hát, csak kicsit lepődtem meg. De ami ennél is jobb volt, hogy abban a másodpercben benyitott az exem (nem keverendő a szerelmemmel :'D) és közölte, hogy sürgős beszélnivalója van velem. Azta, mondom. Tovább jelentéktelen részletek vannak. Aztán ma azt kombináltam össze, hogy édes drága anyukám elköltözött velem, méghozzá oda, ahonnan és körülbelül fejvesztve és sírva menekültem haza, és költöztem is, és többek között első&egyetlen(innentől E-nek hívom majd. nem, nem Elemér a neve xd) sz.-em lakik. ezt nem igazán ragoznám, csak úgy hozzáfűzném, hogy ennek a tetejébe ma E tényleg rámírt. Pedig körülbelül 2 hónapja nem beszéltük, és akkor se sokat. Szóval furcsa. És nem értem. Minek? Jó lenne tudni, akarom-e én egyáltalán hogy rámírjon? Bár ez olyan, mint megkérdezni egy embertől, van-e kedve levegőt venni? Nem lehet nemet mondani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése