Könnyű zárt ajtók mögött lenni, a hangokat csak távolról hallani, a kinti pusztítást biztonságból nézni, esetleg egy bögre meleg kakaóval megfejelni. Nekem nem könnyű. Hiába nézek, nem látok, hiába beszélek, nem hallok, hiába énekelek, ha a hangok üresen csengenek, mert a belső tartalmuk már kiömlött, mint a festék. Kifolyt, elindult kanyarogva, tiszta színét az egész világra ráontotta, kanyargott az utcákon, macskaköveket kerülgetett, az ablakokon benézett, s ajkaira mosolyt erőltetett. Szemei szélére szarkalábak ültek, vidáman csiviteltek, szívében a hangok szüntelen nevettek, de ő mégis magányos volt; árva mint a falevél. Hitt abban, amit nem látott, mesélt arról, amit nem élt át, emlékeket merített olyanok szavaiból, kiket nem ismert, s végül ismeretlen ismert tapasztalatai lettek. Hibáiból nem tanult, mert nem voltak a sajátjai. Odaadta őket másoknak, cserébe nem kért mást, csak akkora zavart, mely elnyomta a fejében dúló kavart.
S végül csend lett, ő pedig lemerült a hallgatag sötétségbe, mely fekete selyemként tekeredett nyakára, arcát pedig pihék borították. Majd elsiratták érte az első olyan könnyet, melyet nem érdemelt meg, de ő mégis megköszönte. Nem volt igazán a sajátja, de legalább kapott valamit, amit akarva akaratlanul másnak szántak.
Egyedül maradt. Az öreg tölgy gyökerei védelmezően óvják már, s a magányt örökké élvezheti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése