Megérett kebleden a boldogság almája,
Nem kígyó volt a leány aki azt elhozta,
Paradicsomod kapuján a nagyvilágba lépett,
Fejében rút harc dúlt és sokszor rosszat cselekedett,
Körülötte megannyi felhő szállt tova,
De a lánynak egyik sem lett igaz mentora.
Mindeközben az évszakok változtak,
S nem egy virág szirmai elhullottak.
Erdőszéli kis házban vert a lány tanyát,
Nem talált ott mást, csak egy idős asszonykát.
Harmatcsepp gyengédséggel őt fel is nevelte,
Így hát leánya szavai mind hálásan csengtek.
Szerencsét próbálni indult a kis ostoba,
de elnyelte a metropolisz bűzös pulzusa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése