Egy beteg elme örök ragyogása
Hópelyhek szálldosnak a forró nyári estén,
Az utcán emberek sétálnak hazamenvén.
Testüket kevés ruha fedi, s a pelyhek olvadnak rajta,
Míg belülről hűvös érzés, az őszinteség mostoha.
Mardosó méregként bőrükön patak,
A sok eltitkolt szó most ki nem apad.
Ajkuk ég a vágytól, s egymásra néznek,
De ott szó nem száll, csak pihegő lehelet.
Mondd ki! Tedd meg! Szívedet keze nem öli meg.
Mert én melletted maradok, Télen és hóban,
Ha hívnak a galambok, hát töltött puskával.
Verselemzést nem nyújtok, de ha valaki kérvényezné, hát belemagyaráznék jópár dolgot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése