Málladozó házfalak, mögötte megannyi ember,
Elől te csak a díszeket látod, a munka most tűnik el.
Kertünk végében apró koporsó,
benne van mind mi titkolt és való,
Majd ha hátadat aljas bánat görbíti,
lelkedbe a ráncokat villával vési,
Nézne a szemedbe, de nincs már a helyén,
mi lett veled ember, a világ tetején?!
Ásod árkod, temeted saját fiad,
apadna véred mely kezedtől fakad.
A másikig megy, de szemébe hazudsz,
karodat fogja, mégis haragra gyúl.
Hozzám te ne fordulj! Velem te ne beszélj!
Házadnak kapujában nem lesz több remény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése