"A fizika már a legkisebb mértékben sem kötötte le a figyelmemet. Mindinkább a friss hóval fedett háztetőkön időztek szemeim, mélyeket lélegeztem, mintha így érezhetném a ropogós hó illatát. Csak haladna már az idő. Kicsengettek, elsőként rángattam magamra a kabátomat, és a cuccomat magam után húzva ugráltam lefelé a lépcsőn. Az utolsó fokon majdnem fel is buktam, de már nem érdekelt. A portás valószínűleg hülyének nézett, mint mindig. Feltéptem az ajtót és kivetődtem a zsúfolt utcára. Ott egy pillanatra megálltam, behunytam a szemeimet, széttártam karjaimat, s átadtam magam az igazi télnek. Éreztem, ahogyan az apró pelyhecskék a kemény mínuszok miatt a hajamon láncba rendeződnek, arcomon pedig sírást idézve olvadtak patakká. Mosolyognom kellett, a nevetést és a forgást nehezen álltam meg örömömben. Abban a pillanatban valaki kuncogva karon ragadott, és megpörgetett. Két fordulat után az ő karjaiban kötöttem ki, boldog csókkal üdvözölt. Ugyanekkor az ajtón kilépett kedves kis társaságom minden tagja, s elindultunk így, együtt a menzára. Nem érdekelt, hogy mi lesz a kaja, mert ez a nap már tökéletes volt. Így, fizikástul is."
Gyatra, de ez jutott eszembe ;D álmodozni szabad, nem? XD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése