„ Megvártam,
amíg besötétedett, addig gondosan ügyeltem arra, hogy ne menjek közel a
fedetlen ablakokhoz, és hogy ne hagyjak ujjlenyomatot sehol. Így is azt fogják
hinni, hogy én voltam. Na de mi van akkor, ha tényleg én voltam? A lepedőket
összeszedtem, összehajtogatva a szoba sarkába tettem, a konyhát pedig próbáltam
kerülni. Csak annyi időre mentem be, hogy a férfi rideg ujjai közül óvatosan,
anélkül, hogy megérintsem a jéghideg és kemény felszínű halott bőrt, kiszedjem
a hajszálaimat. Meg kellett volna néznem, hogy a mellkasán, vagy esetlen az
arcán vannak-e rám utaló nyomok, de egyszerűen undorodtam még a gondolatától
is, hogy az élettelen testet tüzetesen megvizsgáljam. A fürdőszobába is erősen
ki akartam menni, de féltem, hogy bármiféle nyomot simán otthagynék, és észre
se venném. Csak majd a rendőrök.
Aztán végül mégiscsak leszállt az éj, a város zaja mintha még jobban felerősödött volna, mint nappal. Az ablak sarkából lenézve megpillantottam pár utcanév táblát, de fogalmam se volt, merre lehetek. A villanyt se mertem felkapcsolni, csak miután már érzékeim szerint alaposan benne jártunk az éjszakában, mertem elindulni. Az egyik tisztább lepedőből ruhát kötöztem magamra, bár még így is nyilvánvaló volt, hogy nem az. A kezembe fogtam a többi piszkos lepedőt, és a hajszálaimat is belerejtettem redőikbe. A zárat lassan nyitottam ki, mégis hatalmasat kattan, ahogyan a szívem is, amint visszhangot vert a kihalt folyosón. Egy málló tapétával borított kis lépcsőházba jutottam, ahonnan vékony lépcsősor vezetett alá, úgy tűnt, a földszint van már csak. Felpillantottam, de szerencsére sötétbe merült minden kontúr a fentebbi szinteken. Egyszerre voltam nyugtalan az ismeretlen környezet miatt, és nyugodt, hiszen reméltem, hogy legalább nem ismer itt senki. Lábujjhegyen lementem a korhadt lépcsőkön, melyek halk hangokkal festették alá utamat. A régi üvegajtó már-már olyan piszkos volt, hogy csak egy hatalmas folt látszott a városból. Kiléptem az utcára, s rögtön megcsapott a párás, nehéz levegő. Visszahőköltem, hiszen nem szoktam hozzá a magas páratartalomhoz. Fülemben a tenger morajlása vert éket, pedig még tónál is kevésnél voltam. A szemben levő kifőzdéből fűszeres illatok szálltak felém, úgy tűnt, éjjel-nappal üzemel. Mivel nem értem rá bámészkodni, leintettem az első taxit. Csikorgó gumikkal fékezett le mellettem, és pedig fél kézzel kinyitottam az ajtót, és bevetettem magam az ülésre. A mexikói vonásokat birtokló sofőr hátranézett rám, egy „hmm” kíséretében felmérte öltözékem és felszerelésem teljes mivoltát, s a további bámészkodás lezárásaként annyit kérdeztem tőle, hogy hol vagyok. Ő egy olyan város nevét említette, amelyről még nem is hallottam. Ajkaimmal néma o-t formáltam, mire a sofőr ajkaira elégedettség ült ki. Megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi hajléktalanszállóra. Megtette, amikor azonban fizetésre került volna a sor, kiugrottam a kocsiból, s elrohantam, de közben gondosan ügyeltem arra, hogy a visszautat megjegyezzem. A taxis nem hagyhatta ott a taxiját, így szerencsére nem jött utánam, és úgy tíz perccel később visszamerészkedtem. Útközben a lepedőket az egyik sikátor konténerébe rejtettem. A recepción aggódó arcú hölgy ült. Ruhát és ennivalót kértem, melyeket azonnal meg is kaptam. A hálóterem, melybe kerültem, tele volt csont sovány, piszkos nőkkel. Fintorogva sasszéztam közöttük el a terem túlsó végébe, egy ablak melletti üres ágyhoz. Nyugtalanul aludtam, de ez nem volt meglepő.
Másnap reggel hálás mosollyal búcsúztam, miután kaptam egy kis reggelit, és egy újságot. Az út másik oldalán biciklikölcsönző volt. Hamis adatokkal béreltem egyet, szerencsére egy félénk, fiatal srác intézte az üzlete, így nem mert kötözködni velem, és személyi kártyát kérni. Kissé ódivatú, de legalább emberi ruháimban, egy szakadt térképpel, és egy új élet reményével indultam útnak, de nem bántam, mivel a régit már úgy is untam.”
Aztán végül mégiscsak leszállt az éj, a város zaja mintha még jobban felerősödött volna, mint nappal. Az ablak sarkából lenézve megpillantottam pár utcanév táblát, de fogalmam se volt, merre lehetek. A villanyt se mertem felkapcsolni, csak miután már érzékeim szerint alaposan benne jártunk az éjszakában, mertem elindulni. Az egyik tisztább lepedőből ruhát kötöztem magamra, bár még így is nyilvánvaló volt, hogy nem az. A kezembe fogtam a többi piszkos lepedőt, és a hajszálaimat is belerejtettem redőikbe. A zárat lassan nyitottam ki, mégis hatalmasat kattan, ahogyan a szívem is, amint visszhangot vert a kihalt folyosón. Egy málló tapétával borított kis lépcsőházba jutottam, ahonnan vékony lépcsősor vezetett alá, úgy tűnt, a földszint van már csak. Felpillantottam, de szerencsére sötétbe merült minden kontúr a fentebbi szinteken. Egyszerre voltam nyugtalan az ismeretlen környezet miatt, és nyugodt, hiszen reméltem, hogy legalább nem ismer itt senki. Lábujjhegyen lementem a korhadt lépcsőkön, melyek halk hangokkal festették alá utamat. A régi üvegajtó már-már olyan piszkos volt, hogy csak egy hatalmas folt látszott a városból. Kiléptem az utcára, s rögtön megcsapott a párás, nehéz levegő. Visszahőköltem, hiszen nem szoktam hozzá a magas páratartalomhoz. Fülemben a tenger morajlása vert éket, pedig még tónál is kevésnél voltam. A szemben levő kifőzdéből fűszeres illatok szálltak felém, úgy tűnt, éjjel-nappal üzemel. Mivel nem értem rá bámészkodni, leintettem az első taxit. Csikorgó gumikkal fékezett le mellettem, és pedig fél kézzel kinyitottam az ajtót, és bevetettem magam az ülésre. A mexikói vonásokat birtokló sofőr hátranézett rám, egy „hmm” kíséretében felmérte öltözékem és felszerelésem teljes mivoltát, s a további bámészkodás lezárásaként annyit kérdeztem tőle, hogy hol vagyok. Ő egy olyan város nevét említette, amelyről még nem is hallottam. Ajkaimmal néma o-t formáltam, mire a sofőr ajkaira elégedettség ült ki. Megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi hajléktalanszállóra. Megtette, amikor azonban fizetésre került volna a sor, kiugrottam a kocsiból, s elrohantam, de közben gondosan ügyeltem arra, hogy a visszautat megjegyezzem. A taxis nem hagyhatta ott a taxiját, így szerencsére nem jött utánam, és úgy tíz perccel később visszamerészkedtem. Útközben a lepedőket az egyik sikátor konténerébe rejtettem. A recepción aggódó arcú hölgy ült. Ruhát és ennivalót kértem, melyeket azonnal meg is kaptam. A hálóterem, melybe kerültem, tele volt csont sovány, piszkos nőkkel. Fintorogva sasszéztam közöttük el a terem túlsó végébe, egy ablak melletti üres ágyhoz. Nyugtalanul aludtam, de ez nem volt meglepő.
Másnap reggel hálás mosollyal búcsúztam, miután kaptam egy kis reggelit, és egy újságot. Az út másik oldalán biciklikölcsönző volt. Hamis adatokkal béreltem egyet, szerencsére egy félénk, fiatal srác intézte az üzlete, így nem mert kötözködni velem, és személyi kártyát kérni. Kissé ódivatú, de legalább emberi ruháimban, egy szakadt térképpel, és egy új élet reményével indultam útnak, de nem bántam, mivel a régit már úgy is untam.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése